Tegnap buliztam egyet. Rám fért. A barátaim nem vették a szívükre, hogy zsidó lettem. Sőt. Többen közülük sejtették! Elsősorban az orrom miatt. Mi bajuk az orrommal? Nekem miért nem szólt senki?
Próbálom lazán kezelni a dolgot. Nem nagy ügy. Főleg néhány karika sör után. Egyébként tegnap egy igazán helyes csaj is belecsöppent a társaságba. Panni. Szép neve van. Lehet, hogy ő is zsidó, mert nagyon kedvesen meregette felém sűrű szempilláit, miután kiderült, hogy bezsidultam. Az asztalnál is egymás mellé keveredtünk, volt alkalmam közelről is megcsodálni szép kis arcát és egyéb figyelemreméltó bájait. Majd el ne felejtsem elkérni a számát közös barátunktól, Tibitől.

Megvan. Levezetem a feszültséget. A lehető legegyszerűbb módon. Elhajlok egy kicsit a haverokkal. Lehet, hogy színt vallok előttük. Vagyis vallást.

Piszok mázli, hogy nem vagyok goj motoros. Bár akkor csak szóltak volna a szüleim, hogy a goj jelzőt hanyagoljam. Jófejek. Pedig nemrég még Jézuska hozta a karácsonyi ajándékot. Most meg úgy kezelik a dolgot, mintha az egész teljesen természetes lenne. „Most mit húzod fel magad?” - kérdezte az apám. „Persze te mindig mindenért minket hibáztatsz.”- tette hozzá anyám. Miért, talán én tehetek róla, hogy zsidó vagyok?

Az örökségem felbolygatta az egész családot. Kérdezgettem aput Antónia nénémről. Kiderült, hogy a szüleim levelezgettek vele. És ami ennél lényegesen durvább, kiderült az is, miért élt az én egyik távoli rokonom Izraelben. És nemcsak ő. Egész sok rokonom él Izraelben. Hogy miért? Azért mert zsidók vagyunk. Sosem gondoltam volna. Azt hittem egyszerű, ateista család, akik nem foglalkoznak a vallással.

Felkerestem ezt a Szirmait. Kiderült, hogy örökösödési ügyekkel foglalkozik. Örököltem tízezer dollárt! Két és fél millát vazze. Lelki szemeim előtt rögtön megjelent álmaim autója. Vagy mit vehetnék magamnak?

1. Apple Air laptop
2. 2 TB-s külső winchester
3. Számítógép
4. a legújabb villanyborotva
5. Házimozi, plazmatévé
6. iPhone
7. Elektromos scooter

Szirmai ügyvéd úr azonban rögtön leállította a fantáziámat. Azzal a kikötéssel örököltem, hogy az
egész suskát utazásra kell fordítanom 2009. folyamán. Mi van? Mi van? Ki mondja meg nekem, hogy
mire költsem a pénzem? És egyáltalán miért? És főleg: kitől örököltem? Ki halt meg?
Braun Antónia halt meg életének 79. évében. Braun Antónia. Mint kiderült a
nagymamám unokatestvére. Izraelben élt, ott is halt meg. Ok. Nem tudtam róla, hogy
él rokonom Izraelben. Ez a hölgy végakaratában kikötötte, hogy gyermekei-unokái nem
lévén- távoli rokonára, azaz rám hagyja minden pénzét. Tízezer dollárt. A furfangos
asszony valamiért úgy gondolja, hogy ezt az összeget én majd szépen eltapsolom
útjaim, utazásaim során. Persze, mert nekem annyi időm van utazni. Van kb. négy hét
szabim. Majd utánanézek a fizetés nélküli szabadságnak.

Álmodom. Ilyen nem történik senkivel. Csak velem persze. Mi az, hogy zsidó? Méghogy én, zsidó? Pedig ezek szerint tényleg. 2009 van. Harminc évesen zsidó lettem. Vagy eddig is az voltam? Pedig az év normálisan, már-már unalmasan indult. Szokásos berúgás a haverokkal egészen január másodikáig. Aztán dobott a csajom. Csilla, a volt nőm mondta ki a boldogító nemet. Már legalább fél éve nem működött. Azóta akart esküvőt, meg gyereket. Minek úgy rohanni?
Na. Hamar kihevertem ezt a csapást, azért majd még mesélek róla. Rólunk.

A második csapás már inkább felkavart. Az egész egy levéllel kezdődött valami dr. Szirmaitól. Ki ez a dr. Szirmai és mit akar tőlem? Az első gondolatom az volt, hogy valami bajba keveredtem. Ügyvéd? Mit akar ez tőlem? Aztán leültem és még egyszer elolvastam. Nem lettem okosabb. Szirmai úr arra kért, hogy keressem fel az irodájában. Persze azóta felkerestem. Akkor indult el a lavina. Három szó forog a fejemben kitörölhetetlenül. Utazás, pénz, zsidó. De főleg az, hogy zsidó.