Eldöntöttem. Nem aprózom el. Áprilisban Izraelbe utazom. Két hétre, egyedül. Az tuti, hogy nagy hatással lesz rám a dolog. A szüleim elvetélt ötletnek tartják. “Veszélyes. Miért nem inkább ősszel mész? Még nem készültél fel rá, kisfiam!” Szórják az ellenérveket.

Pannit nem viszem magammal, bár gondolkodtam rajta. Igen közel kerültünk egymáshoz az elmúlt napokban. Szeretek vele lenni.

Átutaltak a bankszámlára egy helyes kis összeget. Dr. Szirmai ezer dolláronként fogja utalgatni a pénzemet. Utána számlákkal kell bizonyítanom, hogy mindet utazásra, vagy valami azzal kapcsolatos cuccra költöttem. Utazótáskára például. Mert az kell majd. Ha eltapsolatam az ezrest, és persze számlákkal igazoltam, mire, jön a következő ezer dollár. Remek lesz.

Szerezhetnék én fiktív számlákat. De ha már így a nyakamba szakadt ez az örökség, teljesítem Antónia néném végakaratát.

Végül is nem azért volt különleges, mert tutijó helyszínt találtam ki. Az Opera előtt találkoztunk. Gyönyörű volt a kivilágított város, nagy pelyhekben esett a hó. Sétáltunk egy nagyot, még hógolyóztunk is, mint valami romantikus filmben. Aztán forraltboroztunk egy kis kávézóban. Nagyon jófej csaj.  Miután hazakísértem, még csók (Bálint napi idézetek) is volt. Szívesen közelebb kerülnék hozzá.

Holnap randi. Hová vigyem ezt a nőt? Vidámparkba? Esti csobbanásra valami fürdőbe? Jazz  koncertre? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Szeretnék valami különlegeset.

Ma jön ki a medve a barlangjából. Én meg ma megyek megint az ügyvédhez. Azután egyenesen egy utazási irodába. Elhatároztam, hogy nem halogatom az elkerülhetetlent: utazni fogok. Még soha nem nyaraltam egyedül. Izgi lesz.

Közben megszereztem Panni számát. Tegnap többször hívtam, de ki volt kapcsolva. Ma visszahívott. Kiderült, hogy síel. Hétvégén jön haza, és találkozunk. Iszonyatosan, borzasztóan, elképesztően béna voltam a telefonban. Azt bírtam mondani, hogy „Heló, izé, én vagyok az, Bálint. Tudod, az a zsidó srác.”